Régi sztorimmal a Librariusban

Kávé hármasban - egy régi történet. Az 1980-as évek legvége. A Gyulai Lírafesztiválra két remek színművésszel utazhattam. Egy békési városkában érdekes fordulatot vett beszélgetésünk, amikor kora reggel a két sztár kedvéért idő előtt kinyitott a helyi presszó. - Írásomat a Librarius is ajánlotta olvasóinak.
 

Librarius - 2015. február 14:

Történt, hogy Balla D. Károly íróbarátunk olvasott az origo.hu-n egy remek interjút Hegedűs D. Géza színművésszel, s ahogy az ilyenkor lenni szokott, fölrémlettek benne a régi szép idők.

Egy részlet az interjúból:

A szüleim pedagógusok voltak. Sokszor elgondolkodom, vajon mit szólnának hozzá, hova tűnt az a sok-sok odaadás, emberséggel teli idő, a sok óra az irodalomról, a történelemről, a művészettörténetről, amivel az életük telt. Azt tapasztalom, hogy a sötétség gyorsabban terjed manapság, mint a világosság. Konrád György egyik írásában elintézetlen dolgainkról beszél, úgy fogalmaz, hogy a bűn ott van elásva a küszöbünk előtt, és mi naponta átlépünk rajta, ahelyett, hogy kiásnánk.

A teljes szöveg az origo.hu-n olvasható, amelyben az is kiderül, hogy került a D. Hegedűs Géza nevébe.

Azt pontosan nem tudjuk, hogy Balla D. Károly nevébe hogyan került a D., helyette elmesél nekünk egy történetet a 80-as évek végéről, amikor Gálffi Lászlóval és Hegedűs D. Gézával utazott együtt Pestről Gyulára.

Részlet a sztoriból:

Kora hajnalban találkoztunk a Keletinél, Baross Gábor szobra alatt. Gálffi is emlékezett rám Moszkvából, így hát régi ismerősökként vágtunk neki a több órás útnak (autópálya abba az irányba nem épült még akkor, valóban nagyon hosszú volt az út sok-sok város és falu érintésével).
Én azt se bántam volna, ha soha nem érünk oda, olyan kitűnően szórakoztam. A két színész ki nem fogyott a tréfából, ugratták hol egymást, hol engem, hol pedig azokat a verseket gyakorolták fennhangon, amelyek majd a Gyulai Várszínház deszkáin hangzanak el előadásukban. De még ebben is volt ugratás.
– Géza, ne magold már azt a verset, késő azt már ilyenkor megtanulni; nekem minden a fejemben van! Igaz, nem lehet mindenkinek ilyen tökéletes a memóriája.
– Lacikám, mindenkinek más a technikája. Nekem is fejemben van, de még csiszolom az anyagot, hogy ne legyen göcsörtös, mint a tiéd lesz. A sztori folytatását itt olvashatjátok:

Magyar irodalom Kárpátalján

Néhány oldalam kontraproduktív tartalmi átfedéseket mutatott, most szövegbővítéssel, átirányítással, új URL alá helyezéssel ezeket igyekeztem megszüntetni. Sajnos bizonyos optimalizálások is elvesznek így. De majd csak... Egy régi oldal új kopfja: 

„...a kárpátaljai magyar irodalom megszűnőben van: az a része, amely kifejezetten kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom, az a része pedig, amely valóban irodalomnak tekinthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.” (2000)

„...a rendszerváltással megszűnt cenzurális viszonyok és a szabad információáramlás adta adta lehetőségek ellenére a kárpátaljai magyar irodalom magamagát zárja szellemi rezervátumba azzal, hogy sem a megújulásra, sem a teljesítmény- és minőségelvű szemlélet érvényesítésére nem képes és nem hajlandó...” (2011)

„Ha az irodalmiság fogalmát szigorú esztétikai kritériumok alapján határozzuk meg, akkor műanyag kárpátaljai magyar irodalom pánik valószínűleg nem létezik” (2012)

Az ősbűn: liberalizmus és kozmopolitizmus

Emlegetve vagyok... Igazából már csak mosolyogni tudok mindenen, aminek NZM a védjegye.
Az ősbűnöm hajdani barátom szemében: "Balla D. Károly az ezredforduló táján „hithű" liberálissá és kozmopolitává lett". (NZM 11 éven át volt az SZKP tagja, meglehet, a kozmopolitákkal szembeni averziója a szép kommunista hagyományokból ered :))

Kényszeresen próbálja ideológiai síkra terelni azt, ami mögött elsődlegesen minőségi és teljesítménybeli kifogások voltak. Nekem erre a legszebb emlékem az, hogy amikor kifogásoltam novelláiban az ilyesfajta mondatokat: "a kecskék tavaszra felzabálták a skatulyás-sarkos, gótikus ívet formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát" - akkor felcsattant, hogy én nem ismerem a népéletet.

Az "ezredforduló táján" egyébként nem stimmel (persze bár ez lenne az egyetlen csúsztatás), én gyakorlatilag az MDF-kormány hatalomra kerülésének a másnapján szembefordultam a nemzeti kurzussal (amelynek nyakába borulva azelőtt sem voltam), nagyjábból akkor, amikor Antall először tizenötmilliómagyarozott. 1991-től már a liberális viperafészekben, a Beszélőben publikáltam - erős ellenzéki hangot megütve. Érdekes módon sem ekkor, sem még jó ideig NZM-et nem zavarta a liberalizmusom, és az sem, hogy előbb a Hatodik Síp, majd a Pánsíp (Galéria Kiadó) keretében "kenyéradója" voltam. És érdekes módon csak azután, hogy én beszüntettem kiadói működésemet, és ő Dupkának kezdett dolgozni, csak ezután - no ez volt az ezredforduló tája! - ütött szeget a fejébe az én liberalizmusom és közmopolitizmusom - miközben ő meg felfedezte magában a mélykeresztény ősmagyart. Kedves dolgok ezek...

Én inkább sokkal komolyabb dologgal foglalkozom. Játszom. De azért nem teljesen... Némi magyarázat: Kreatív játék - ügyességi játékok

Kurzushűség

A Facebook olykor alkalmas arra, hogy egy-egy bejegyzés nyomán keletkező vita során az ember kifejtse véleményét. Ezek az okfejtések általában rövid életűek: másnapra legtöbbször eltűnnek azoknak az üzenőfaláról is, akik hozzászóltak, megosztották vagy lájkolták: az ő ismerőseik körében ezerszámra születnek az új bejegyzések, ezek kiszorítják a régieket. Az én bölcs eszmefuttatásaim többségére is ez a sors vár: a süllyesztő és a gyors felejtés.

 

Mai észrevételemet azonban kimentem a közösségi portál rendszeréből. Talán nem teljesen hiábavalóan.

 

A polémia azzal kezdődött, hogy egy fiatalnak mondható költő-szerkesztő örvendezését fejezte ki Szőcs Géza kulturális államtitkár távozása okán. Egy idősebb pályatárs megvédte Szőcsöt, mondván, hogy ő legalább megpróbálta azt az egyensúlyt helyreállítani, amely a 80-as évektől kezdődően a szerinte most a Szépírók Társaságával fémjelezhető érdekcsoport javára billent. Én ebben ellentmondtam neki, kifejtve, hogy a Fidesz-kurzus szabályosan leuralta a magyar kultúrát. Ám a kolléga ragaszkodott a feltevéséhez és egyebek mellett azt hozta fel a liberális oldal túlsúlyának bizonyítékául, hogy neki még soha egyetlen költeményét sem válogatták be a Szép versek antológiába. Erre a korábbi észrevételeire válaszul, illetve a saját előző hozzászólásaimat kiegészítve a következőket írtam (az elgépelések utólag javítottam és a bekezdésekre tagoltam szövegemet). A második felét fontos megállapításnak gondolom.

Zoltán (az idősebbik)! Mint tudod, a Magyar Napló udvarában most már hosszú évek óta készül Az év versei címen egy "ellen-antológia" is, kifejezetten más szemléletű ("nemzeti") válogatási szempontokkal. Remélem, abban sűrűn publikáltál. Ha abban sem, akkor félő, egyszerűen hogy rossz költő vagy :) No meg valószínűleg érdemes lenne megnézni, milyen összegű támogatást kap a Szép versek, és milyen összegűt Az év versei. Erről ugyan nincs információm és utána sem néztem, de van egy sejtésem. És ha már... Én a Szép versekben nemigen szoktam dilettáns szerzőkkel és csapnivaló versekkel találkozni. A másik antológia esetében ugyanezt nem mondhatom el. És ezt nem feltétlenül ízlés, szájíz, szimpátia, vonzalom, eszmekör, kifejezésmód, stíl tekintetében, hanem az ezektől talán valamelyest mégis elvonatkoztatható minőség és esztétikum vonatkozásában mondom. 

Vagyis - és a fentebbiekre is visszatérve. 

Egyrészt az a tapasztalatom, hogy a baloldali-liberális politikai kurzusok ugyan természetesen preferáltak bizonyos irányvonalakat, szerzőket és szerzői csoportokat, de ezt közel sem tették olyan arrogánsan és annyira átlátszóan, mint ahogy most történik. Adtak a látszatra, tettek gesztusokat (nyilván jól felfogott önérdekből: hogy ne adjanak az ellentábornak túl sok támadásra alkalmas felületet). Ez a kurzus nem gyakorol gesztusokat és nem ad a látszatra, és egyáltalán nem törődik azzal, ha emiatt a másik oldal hisztériázik. 

Másrészt. Másik tapasztalatom az, hogy a baloldali-liberális kulturális kurzusok a saját érdekeik érvényesítése és a gesztusok gyakorlása közben azért, néhány kirívó példától eltekintve, mégis az értékek, a minőség és a teljesítmény figyelembe vételével kurírozták a magyar kultúrát. Ugyanezt én sem a korábban ellenzékben működő nemzeti táborról, sem a most a kultúrát agresszívan leuraló kurzusról nem mondhatom el: személyes véleményem szerint itt a hovatartozás, a jobboldaliság, a kereszténység, a buzgón kifejezett nemzeti érzület vagy akár a politikai érdem és a politikailag hasznosítható tartalom sokkal-sokkal fontosabb, mint a tényleges esztétikai teljesítmény. 

Míg a liberális oldal részben valóban vádolható azzal, hogy kitermeli és igyekszik eltartani a saját értelmiségi elitjét - csakhogy ez egy minőségi teljesítményt előállító elit -, addig a magát nemzetinek nevező oldal felhozza a középszert, ha kell, akár a kutyaütő dilettánst - ha az illetőnek van akár a műveiben, akár a közéletben felmutatható kurzushűsége. Ellenpéldák természetesen bőven akadnak mindkét oldalon, de az általános megítélés szempontjából én ezt a tételt a magam részéről bizonyítottnak látom.

Mondom ezt akkor, amikor egy másik ablakban épp azt olvasom, hogy a nemzeti erőforrás nemrégiben kinevezett új főpapja szerint a Nemzeti Színházban szemléletváltásra van szükség. Hát erről beszélek.

A szólított visszaírt, hogy a másik antológiába sem válogatták be még soha a verseit... Viszont nekem küldene kettőt az újabb köteteiből.

Vári Fábián László kiáll a nyilas Nyírő mellett

Amikor a jóérzésű magyar értelmiségiek sokasága felemelte szavát az ellen, hogy a náci elkötelezettségéről ismert magyar író, Nyírő József, az 1944-es nyilas parlament aktív tagja alkotói érdemein felüli társadalmi elismertséget kapjon (újratemetés kormányzati részvétellel, beemelése a nemzeti tantervbe stb.), akkor Vári Fábián László harcos hangú verssel állt ki Nyírő mellett. Ezzel - az én szememben legalábbis - végképp kiírta magát a demokratikusan gondolkodó értelmiségiek közül.

Irodalom Kárpátalján

Talán eljött az ideje egy ilyen összefoglalónak: 

Közel egy évtizeden át (1996-2004) kritikusi igénnyel igyekeztem elemezni azt, ami régiónkban az irodalom tárgykörében zajlott, vagyis azt a jelenségkört, amelyet jobb híján így szokás megnevezni: kortárs kárpátaljai magyar irodalom. A fogalom igen problematikus, lévén jószerével olyasmit jelöl, aminek a léte egyáltalán nem bizonyított, illetve attól függ, mit is értünk irodalmon. Ha e fogalmat szigorúbb kritériumok alapján határozzuk meg, akkor arra juthatunk, hogy kárpátaljai magyar irodalom nem létezik, és legfeljebb jobb-rosszabb írókról-költőkről, vegyes színvonalú művek megjelenéséről, ideig-óráig működő orgánumokról és szerzői csoportokról beszélhetünk, ám nem tudunk felmutatni sem működő egészként értelmezhető irodalmi organizmust (olyanfélét, amely műnemek, műfajok, stílusok, iskolák, műhelyek mentén eléggé tagolt és a létrejött szövegtények tekintetében megfelelően gazdag lenne), sem követhető nyomvonalú olyan fejlődési folyamatot, amelyben az egyes fázisok az előzőekből következtek volna és azokhoz hozzáadtak volna valami újat és lényegeset, sem igazán kiemelkedő olyan alkotókat, akikre nem csupán ritka kivételként (és gyakran esztétikán kívüli szempontok miatt) irányulna rá az összmagyar irodalom figyelme. Ilyen kivételek, persze, akadnak, hiba lenne ezek jelentőségét alábecsülni, de az ismeretlenségből (és jelentéktelenségből) kiemelkedő egy-egy író-költő kárpátaljai működése sokkal inkább tekinthető egyéni sikernek, semmint egy irodalmi folyamat természetes és magára a folyamatra visszaható jelenségének. Különösen így van ez, ha a figyelmet kiérdemlő irodalmár - és erre az utóbbi évtizedekben számos példa akadt - nem a többé-kevésbé körülhatárolható és eléggé merev lokális (mondhatnók: provinciális) szellemi hagyományokat erősítve, hanem azokkal inkább szembeszegülve mutat fel a magyar irodalom egészében megmérhető értékes műveket. 

Az írásbeliségünkkel kapcsolatos, kínosnak látszó kérdéseknek a felvetésével, a jelenségeknek az ellentmondások és zavarok felőli megközelítésével, a hiányosságok számbavételével, illetve azzal, hogy szigorú önvizsgálatot végeztem és ezt mások részéről is elkerülhetetlennek gondoltam, továbbá azzal, hogy több írónk-költőnk alkotói teljesítményének a (bevallottan szubjektív) értékelését is megkíséreltem és vizsgálódásaim eredményét tízegynéhány elemző szándékú írásban közzétettem, nos mindezzel a nevezett évtized során szembekerültem azokkal, akik vizsgálódásom tárgyának a megszemélyesítőiként sérelmesnek találták nem csupán (gyakran valóban sommás) megállapításaimat, hanem a problémák néven nevezését, a kényes kérdések puszta megfogalmazását is. Ezekkel a tanulmányokkal-kritikákkal „kiírtam magamat” a kárpátaljai magyar irodalomból. Sorra ellenem fordultak egyfelől azok, akikkel az 1980-as évek kezdetétől ilyen-olyan módon együtt fáradoztam irodalmi életünk megszervezésén, másfelől – és talán erőteljesebben – azok, akiket egyfajta (személyes indíttatású) kompenzációs szándékból éppen én igyekeztem irodalmunk számára rehabilitálni és publikációs lehetőségekhez juttatni, miután a 60-as-70-es évek fordulóján a szovjet kultúrpolitika – és az annak kárpátaljai letéteményeseként tevékenykedő apám – ellehetetlenítette és félig-meddig szilenciumra ítélte őket. Utóbbiak ellenem fordulása az 1990-es években egybeesett egy fiatal és a kárpátaljai irodalmi hagyományokkal radikálisan szakító költőgeneráció indulásával – én őket is felkaroltam, ám modernizmusukat, avantgárd és posztmodern szemléletüket a húsz évvel korábban sérelmeket elszenvedők nem tudták elfogadni (furcsa módon vádjaik igen hasonlatosak voltak azokhoz, mint amivel éppen őket vádolták a szovjet érában), így nem fogadhatták el azt sem, hogy én nem csupán számukra, új és nívós művekkel igen ritkán jelentkező kortársaim számára biztosítok publikációs és szereplési lehetőséget, hanem - ekkor már saját folyóirattal és kiadóval rendelkezvén - éppen a friss és erőteljes hangot megütő termékeny fiatalokat „futtatom”. Mivel irodalmi érdeklődésem a megújulás felé fordult és az idősebbek által követett hagyományokat egyre inkább merevebb béklyónak, az esztétikumot háttérbe szorító szerepnek, provinciális bizonyítási kényszernek kezdtem érzékelni – a szakítás kollégáim többségével elkerülhetetlennek látszott. Mindeközben - részben esztétikai, részben etikai fenntartásaim miatt - hátat fordítottam szellemi életünk összes intézményi és szervezeti formájának. Egyszer s mindenkorra kivonultam a kárpátaljai magyar irodalomból. Valamiféle szellemi emigráns lettem saját pátriámban.

Tapasztalva, hogy írásaim őszinteségével nemhogy önvizsgálatra nem ösztönöztem kollégáimat, hanem inkább még jobban beleszorítottam őket abba a szerepbe, amelynek veszélyeire figyelmeztetni szerettem volna őket; tapasztalva, hogy az ellentmondások nem oldódtak, hanem elmélyültek és tovább növelték azt az intellektuális deficitet, amelynek leküzdése nélkül nem alakulhat ki egészséges irodalmi folyamat; tapasztalva, hogy az újítás, a megmerevedett szerepből való kilépés, a magasabb esztétikai norma érvényesítése és a kárpátaljaiságon túllépő, szélesebb körű megmérettetés ellen nem is annyira elvi vagy alkati okokból berzenkednek a legtöbben, hanem saját jól felfogott övédelmi és önző (nem ritkán: anyagi) érdekükben; s végül tapasztalva, hogy a rendszerváltással megszűnt cenzurális viszonyok és a szabad információáramlás adta lehetőségek ellenére a kárpátaljai magyar irodalom magamagát zárja szellemi rezervátumba azzal, hogy sem a megújulásra újításra, sem a teljesítmény- és minőségelvű szemlélet érvényesítésére nem képes és nem hajlandó )hanem talán inkább ellenkezőleg) - nos, ezeknek a fájó felismeréseknek a birtokában a szembenézés gyötrelmes évtizede után úgy döntöttem, szakmai szinten és a korábbi rendszerességgel-módszerességgel többé nem foglalkozom e tárgykörrel. Egy-egy friss reflexió, naplójegyzet, rövidebb-hosszabb észrevétel, netán visszaemlékezés olykor még megszületik, de igazi kritikát, esszét, tanulmányt 2004 óta nem írtam. Meglehet, ez sem kevésbé lesújtó minősítés, mintha tételesen megírnám, mi a véleményem arról, ami irodalom címén az utóbbi években Kárpátalján történik. 

Kárpátaljai magyar irodalom - BDK - irodalom - Kárpátalja

Lokális hermetizmus?

A hermetizmus magasabb fán lakik

 

A Kortárs oldalán most vált elérhetővé Csordás László A felkészüléstől a szétszóródásig című írása. Nem akarok róla hosszan értekezni, bizonyos szempontokat-problémákat korábban a szerzővel már magánlevelezésünkben tisztáztunk, de néhány megjegyzés kikívánkozik belőlem..

Elsőül örvendetesnek gondolom, hogy (egy-két korábbi hasontárgyú írásától eltérően) ezúttal, igen helyesen, a problémák felől közelíti meg témáját és bizonyos szakmai szigorral igyekszik számba venni a fiatalabb tollforgató generáció egyes tagjainak teljesítményét. Fontosnak tartom, hogy a korábbi (már-már komikus) túlértékelések helyett most a kritikus észrevételek dominálnak, még ha ezek esetében gyakorta mások idézetei mögé bújuk is. Helyesen látja és érzi a jelentős hiányosságokat, nem állítja sem azt, hogy lenne új írógeneráció, sem azt, hogy ennek kibontakozásához elegendő szellemi muníció állna rendelkezésre.

Másodjára meg kell jegyeznem, hogy bár a korábbi túlértékelésektől jobbára tartózkodik, továbbra is hiányolom a pontos különbségtételt a valódi és a dilettánsnak méltán nevezhető irodalmi produktumok között. Persze érzem helyzetének nehézségeit is: akivel egyik nap együtt utazom, szereplek, sörözök, arról kínos lenne másnap leírnom, hogy süvöltő fűzfapoéta vagy két lábon járó közhelygyűjtemény. De ha ilyesmit nem is hánynék a haverom szemére, Tersánszkyhoz talán mégsem hasonlítanám... És (egy másik esetben) a botladozó suta sorok egymás alá rakása esetben semmiképpen nem céloznék a költői hermetizmusra. Amely irányzat azért pár világhírűvé vált költőnek köszönhetően kicsikével magasabb fán lakik.

(Mégsem vethetek a szerzőre követ, hiszen a „hőskorban” én is inkább csak a pozitívumokat kerestem „harcostársaimban”. Én is azt hittem, amit talán most Csordás, hogy jó ügyet szolgálok a tupírozással. Főleg, ha a tét nem kisebb, mint a kárpátaljai magyar irodalom létének a bizonyítása. Ma már ellenkezőleg gondolom mindezt, de belátom, hogy az esetleges kései értelmezéshez egy ilyenfajta korai tapasztalat nem spórolható meg.)

Végül: azon már túlléptem, hogy az olyanfajta írásbeliségnek a létjogosultságát eleve megkérdőjelezzem, mint amilyent helybéli alkotóink zömének tollából olvashatunk. Hajlandó vagyok elhinni (Csordásnak is), hogy az ilyen sutácska versírászatnak és nyökögő történetmondásnak is van „lokális értéke”. Ám ha lokális, akkor helyén kell kezelni.

_________________

Hermetizmus a költészetben

Az olasz költészetben az hermetizmus egy olyan irodalmi irányzat, amely az 1920-as és 1930-as években alakult ki. Az irányzat képviselői, köztük Giuseppe Ungaretti, Eugenio Montale és Salvatore Quasimodo, a költészetet arra használták, hogy kifejezzék a modern ember létbizonytalanságát és a világban való elveszettségét. A hermetikus versek gyakran tömörek és homályosak, és gyakran használnak metaforákat, szimbólumokat és képi nyelvet.

Ezen irányzat az olasz költészetben a futurizmus és az espressionista mozgalmak hatására alakult ki. A futuristák a hagyományos költészet szabályait elutasították, és a költészetet arra használták, hogy kifejezzék a modern világ mozgalmasságát és dinamikáját. Az espressionista költők pedig a belső érzések és a tudat mélységeit igyekeztek megragadni.

Az hermetizmus az olasz költészetben egy jelentős irányzat volt, amely jelentős hatással volt a későbbi költőkre. A hermetikus költők új nyelvet és stílust teremtettek, amely tükrözte a modern ember létbizonytalanságát és a világban való elveszettségét.

________________________

Kárpátalján magyar irodalom

Más: Szolgáltatások - laptop szerviz - mobil télikert - Ungvár Kiadó, Seo

73 limerik

Széles az alagút címen elektronikus könyv (e-book) formájában megjelentettem limerikjeimet: irodalmi hősök; élő írók sírversei; pajzán kárpáti limerikek. A könyv szabadon letölthető és terjeszthető. Részletek itt: 73 limerk - ahol lapozni is lehet.

Tsúszó és más

 Webmagazinom új számában feltűnik többek között Tsúszó Sándor, leírom, hogyan ismerkedtem meg vele, és közlöm Utazások innen és túl c. könyvéről írt recenziómat. Olvasható - kis aktuális kiegészítéssel a Mozgó Világban megjelent hónaplóm: Boldog Ung-vidék, továbbá eltűnődöm irodalmunk helyzetén a Villanyspenót rendszerében megjelent cikkem okán. Közlök néhány aforizmát és persze kis filmjegyzetem sem maradhatott ki: Észak, Északnyugat.

Balfas és egyebek

Megjelent webmagazinom eheti száma, benne többek között egy versfordításom Muhammad Balfas indonéz költőtől, de elhelyeztem a rendszerben Pilinszky-projektumomat és a Kárpáti limerikeket is:

A langyosat az isten is kiköpi

Sorstalanság – film és könyv

Kényelmetlen mű Kertész Imre Sorstalansága. Kínos. Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: pirul majd az arcom, szégyenkezem, sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül majd erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. És valami egészen más történt, amit azóta sem sikerült pontosan megfogalmaznom. Mert a Sortalanság nem úgy épül az emberbe, mint valami lezárt tanulság. Hanem mint sosem gyógyuló seb. És ez a seb egyáltalán nem azonos a holokauszt miatti lelkiismeret-furdalással. A regény az igazságérzetünket billenti ki egyensúlyából, érvényteleníti bejáratott értékítéletünket, s olyanfajta szembesülésre kényszerít, amelyből nem kerülhetünk ki győztesen. Ahelyett, hogy megigazulnánk, inkább egyfajta megalázottságot érzünk, de még az sem adatik meg nekünk, hogy ezt erkölcsi  kudarcként éljük meg, ebben lehetne valami fennköltség is, de nem, sokkal elementárisabb, ősibb az érzés, amely, bár irodalmi mondatok révén, mégis áttételek nélkül, primer módon, elemi erővel tör ránk. Emelkedettséget vártunk, gyötrő, fájdalmas, de értékítéletünket visszaigazoló tanulságot, ehelyett kelepcében találjuk magunkat, és pontosan tudjuk, csak ahhoz hasonlatosan szabadulhatunk, mint csapdából a farkas, amikor lerágja és odahagyja vasak közé szorult lábát. »tovább

ungparty kultblog

Persze nem bírom ki, hogy 2-3 havonta, néha még gyakrabban, egy új bloggal ki ne rukkoljak. Ezúttal egy régebben regisztrált webhelyemet újítottam fel azzal a szándékkal, hogy ide kizárólag kifejezetten kulturális témákban - irodalom, film, zene, könyv, történelem, tudomány, nyelv - írt bejegyzéseimet (ha kell, kicsit átdolgozva) gyűjtsem egybe. A filmélményeim közreadásával kezdtem a feltöltést. Akit érdekelnek néha csupán pármondatos, máskor hosszabb lélegzetű - de mindig vállaltan szubjektív - értékeléseim, annak melegen ajánlom: ungparty - Balla D. Károly kultblogja

Emlékezés Cseh Tamásra

Cseh Tamás Emlékkoncert

Színvonalas műsorral emlékezett az MTV Cseh Tamásra születésének évfordulóján. Nyolc színész adta elő legnépszerűbb (és néhány kevésbé ismert) dalát a szövegíró szerzőtárs, Bereményi Géza rendezésében a Millenárison január 22-én – a tévé a koncertfilmet másnap este sugározta.

Legelőször az egészen kitűnő zenét kell kiemelnem. A túlkomponáltsággal éppen nem vádolható eredeti Cseh-melódiák Hrutka Róbert és zenésztársai kreatív munkája révén igazi zeneművekké, kompozíciókká váltak. A leginkább jazzesnek mondható gazdag hangzáson belül a muzsikusok finom ízléssel bántak a »tovább

Oresztész nem tudta letenni a kagylót

Oresztész és a tüntetők

Nem tudta letenni a kagylót. Az imént, amikor füléhez emelte, már érzett valami különöset, de figyelmét a beszélgetés kötötte le. Ha már ilyen kényes témában kérik ki a véleményét, akkor illik kellő komolysággal reagálnia, gondolta. Igen, a csoport követelése minden bizonnyal jogos, ugyanakkor nem indokolt, hogy utcára vigyék a problémáikat, mondta száraz, tárgyilagos hangon, vigyázva arra, ki ne derüljön, voltaképp szimpatizál-e a tüntetőkkel vagy pedig elmarasztalja őket. Még kapott pár kérdést, igyekezett rövid, tömör válaszokat adni, miközben enyhe sajgást érzett a csuklójában. A riporter megköszönte nyilatkozatát, Oresztész pedig >>tovább

A kárpátaljai magyar írók identitásáról

Határhelyzetek

Éva bukkant rá a Határhelyzetek III c. könyv internetes anyagára a neten (lásd, .pdf formátum), pontosabban benne Temető Krisztina tanulmányára: Kárpátaljai írók identitása a „kulturális átöltözés” időszakában (a 40. oldalon kezdődik). Figyelemre méltó munka, kis irodalmunk több neuralgikus pontját is érinti, s tisztázni próbál sok olyan kérdést, amelyek értelmezésével korábban csak erősen elfogult szemléletű interpretációban találkozhattunk. A tanulmány készítője láthatóan igyekezett tárgyilagos maradni, egyforma távolságot tartani az érintett felek privát igazságaitól. Kellő tisztelettel közeledik literatúránk egy-két mitikus jelenségéhez, miközben – leginkább a vélemények ütköztetése révén – részben le is bontja ezt a mitikusságot.

Persze mondhatnám, hogy egyes ellentmondásokra sokkal élesebben is rávilágíthatott volna vagy hasznos lett volna ama mítoszok negatív hatásait is hangsúlyozni („múltból élés” és legendaképzés tényleges alkotói teljesítmények helyett, a továbblépést hátráltató sérelmi magatartás, ellenségkép faragása stb.), de azt gondolom,  ez esetben »tovább