A. Sz. kerestetik

Több mint 24 órán át nem volt internetünk, így jobb híján levélarchívumomat rendezgettem. Találtam sok-sok elfelejtett levélváltást - de legalább a partneremet be tudtam azonosítani. Akadt viszont egy A.Sz. jelzésű mappa, amelyben a nevezett személy nekem írt levelei vannak - de sehol a válaszom. Gyanús! Ritkán hagyok reagálás nélkül küldeményt. És ki az az A. Sz.? Bizony mondom, fogalmam sincs.

Kérem az illetőt, ha magára ismer, jelentkezzen. Főleg azt szeretném tudni, válaszoltam-e 2006-ban leveleire, s ha igen, elküldené-e a szövegeket. Talán érdekes lenne a mostani politikai helyzetben elolvasni, mit írtam akkor az alábbiakra.

Látod BéDéKá,

éppen az ilyen, magyar önérzetet nélkülöző (és sértő!) kijelentések juttatták oda a lakosság lebutított felét, hogy képes a hazafiak helyett a haza ellenségeire szavazni. Mi az, hogy lúzer ország? Hogy mondhat ilyet egy igaz magyar ember? Ha voltak is a nemzetünk történelmünkben bukások (melyikében nem?), képtelenség kudarcok sorozatának beállítani. Sokkal inkább a hősi helytállásról szól a dolog.

Volt egy hősi honfoglalás, egy dicsőséges államalapítás, megóvtuk Európát tatártól-töröktől, hiába szakadt három felé az ország, csak egybekovácsolódott, hiába telepedett ránk az osztrák sógor, a Monachián belül mégis felvirágzott az ország, fellázadtunk, amikor azt kellett, és kiegyeztünk, amikor azt. Az első világháborúban is helyt álltunk, nem rajtunk múlott sem a vereség, sem a Monarchia széthullása. A két szégyenfolt pedig idegen kezektől esett, sem Trianont, sem a Tanácsköztársaságot nem lehet a magyarokon számon kérni. A második világháborút sem mi vesztettük el, jó cél érdekében – a magyar területek visszafoglalása – léptünk hadba, a célunkat támogató haderő azonban gyengébbnek bizonyult a keleti áradatnál. A folytatás megintcsak nem rajtunk múlott. Hogy a magyarok mit akarnak, az 45 után a „fordulat évéig” részben, 56-ban pedig teljesen megmutatkozott. Ezek történelmünk dicső lapjai. Még szép, hogy egy kontinensnyi birodalom akaratával a megcsonkított zsebkendőnyi ország nem tudott győzedelmeskedni.

Ami 1989 óta történik, az nem valami felemelő, de ennek kizárólag a posztkommunizmus az oka, az, hogy – ahogy Marosi Pál is írta egy másik helyen – túl sokan és túl sokáig voltak a kommunizmus talpnyalói egyszer, másodszor pedig a magukat hatalomba átmentettek ugyanúgy gazdasági és lelki rabszíjon tartják a népet, mint elődeik. De ennek vége lesz most már, talán sokkal hamarább, mint bárki gondolná, és nem loser, hanem winner ország leszünk.

A.Sz.
2006. áprilisa

Április 1 húsvét hétfő

Akkor most feltámadt, vagy ez csak áprilisi tréfa?

Dupla idézőjelben

Már ideje volt, hogy valamivel újra kiváltsam azok dühét, akik a magyarságukat a Kárpátia együttes szövegeinek a szintjén vagy kicsivel az alatt gyakorolják. Szóvá tettem egy szerintem ostoba ötletet - itt olvasható: Nettó baromság - , gyanítván, hogy efféle mozgalom Kárpátalján csak azok érdekét szolgálja, akik anyagi megfontolásból rácuppantak. Kaptam néhány pozitív reagálást, aztán viszont a jeles csapi újságíró kolléga e nemes szavakkal illetett saját Facebook-megosztásomnál:

 

Ugye, milyen bölcs és milyen kedves. (A kokárdás utalás arra céloz, hogy Ungváron magyarországi iskolások melléről letépték a kokárdát dühödt ukrán nacionalisták - nos, a csapi kolléga engem ővelük azonosít.) Saját idővonalán pedig az itt látható módon, dupla idézőjelbe téve kérdőjelezte meg magyarságomat:  

  
Ezek olvastán persze lehetne mondani, hogy ha az ilyenfélék magyarnak gondolják magukat, akkor én inkább nem vagyok az, most mégis inkább azt ismétlem meg, amit Ungváry Rudolf mondott egy felszólalásában:

A kurva anyját mindenkinek,
aki a magyarságomat elvitatja! 

Frissítés: Utóbb, hogy mindenki számára még érthetőbb legyen,  saját megosztását így kommentálta:

 

Egyéb fejlemények: Címkéző magyarok

Obszcén szavak

Az természetesen felháborító, ha bárkit inzultus ér nemzetisége miatt. Ám egy hivatalos nyilatkozatban, amelyet több szervezet is aláírt, illene pontosan fogalmazni. Legalább a doktoranduszok és aspiránsok tudhatnák, mit jelent az obszcén szó, bassza meg!

Fűzfa Balázs mellettem szól

Miért szeretem BDK-t?  
Szerző: Fűzfa Balázs, 2013. január 14. Megjelent: Papiruszportál

Az a baj, hogy nem olvastam Markovits Teodóra Miért nem szeretjük BDK-t? című esszéjét – és nem is nagyon vonzódom hozzá. Egyáltalán, hogy szólhat ez a kérdés többes számban, vajon kinek a nevében beszél a szerző? Ez persze bizonyára benne van a dolgozatban, melyet én ugyebár nem olvastam…

Látom, mégiscsak meg kell tennem ezt, mielőtt megírom az „ellenszöveg”-et, hiszen úgy mégsem illik reagálni valamire, hogy az ember nem ismeri amazt a dolgot; bár bevallom, engem már a cím is annyira felháborít a maga negatív attitűdjével, hogy fenntartom magamnak a jogot pusztán a címre való reagálásra – azaz lehet, hogy mégsem olvasom el a hangzatos felütésű írást, talán majd utána, ha ezt itt most megírtam… Szívesen elmondom viszont néhány sorban, miért is szeretem BDK-t, s miért tartom rettentő fontosnak azt, amit csinál. Sőt, azt is, ahogyan csinálja.
BDK-t a digitális korszak egyik emblematikus figurájának tartom, aki pontosan a lényegét érti a jelennek és a jövőnek: ez a lényeg pedig nem más, mint a kultúrahordozás és -átörökítés kettős természetének a megértése. A jövőben – s már a mában is persze – egyre inkább arra kell felkészülnünk, hogy egymás mellett él a gutenbergi és a neumanni világszemlélet. Sokan elmondták az elmúlt évtizedben, köztük magam is többször és több helyütt, ennek a kétfajta világlátásnak és létezésgyakorlatnak a pozitívumait és a negatívumait egyaránt. Talán egy a közös bennünk, akik nem vonjuk kétségbe, hogy mi következik a jövőben, mégpedig az, hogy mindkettőt igyekszünk a magunk módján művelni. Lelkesen – s olykor kétségbeesve, hogy lemaradunk, s ezért valamit majd nem értünk meg holnap vagy holnapután –, tobzódva az újdonságokban, szörfölünk a világhálón, írjuk e-mailjeink tucatjait naponta, s olvasunk el ugyanakkor esténként 50-60 vagy éppen 118 oldalt Umberto Eco új könyvéből (A prágai temető), egy régebbi másikból, mondjuk, ama Lev Tolsztoj nevű tollforgatótól (Háború és béke), vagy nyúlunk eggyel feljebb a polcon, akár éppen Petőfihez, Pilinszkyhez...
BDK-t azért szeretem, mert amit ír, amit tesz, abban soha semmi kizárólagosságtudat nincsen.
A Tejmozit például azért szeretem, mert az apa–fiú kapcsolat egyik világirodalmi szintű megfogalmazását („megjelenítés”-ét is, de itt most hangsúlyosan fontos a „megfogalmazás” szó, mert éppen a frappírozott és magával ragadó nyelviség az, amely BDK gutenbergi énjének lényegét adja). A cím(ötlet) pedig egyenesen zseniális, ezt talán még azok is elismerik, akik nem szeretik BDK-t. Lehet, hogy még Markovits Teodórának is tetszik, csak magának sem meri bevallani a tanult Kolléganő. Pontosabb metaforája annak, ahogyan az ember kutakodik az életben, megtalál dolgokat, ugyanakkor eltéved a saját múltjában, aligha lehetséges... Az emlékezés természetrajzát egyetlen szóban ezen a nyelven megragadni csak a legnagyobbak voltak képesek.
Amit BDK a világhálón csinál, azt pedig egy lehetséges, de természetesen nem kötelező értelmiségi (létezés)modellnek gondolom. Valljuk be, mindannyian (vagy legalábbis nagyon-nagyon sokan és egyre többen) ezt csináljuk, ám ő képes formát is adni a végtelennek. Jómagam csodálom őt ezért, még ha örökké elképedek és eltévedek is az ő világában barangolva. Eltévedek millió elágazásában, s elképedek azon, hogyan tudja nemcsak kézben tartani ezt a százezer réteget, hanem hogyan tudja írni magukat a szövegeket, leltározni aztán a róluk szóló szövegeket, strukturálni az egészet, s mindeközben hozzászólni az élet fontos dolgaihoz (nemcsak önnönmaga, hanem sokszorozott énjei nevében egyaránt szellemesen, okosan, elegánsan) – minden létező szinten és orgánumban –, „ráadásul” gondozni szintén kiváló író felesége, Berniczky Éva anyagait is az Ungpartyn (s persze még a tizedét sem soroltam föl annak, amit csinál).
És persze BDK-t azért is szeretem, mert van humora. Olyan projekteket, játékokat talál(t) ki, amelyek igencsak ritkák manapság az irodalmi életben. Ráadásul ezeket csak a hálón lehet megcsinálni – szerzőnk ezzel is bizonyítja annak létjogosultságát. Tsúszó Sándor esetét pedig nem is említem – még a gutenbergi időkből (mely persze folytatódott a Neumann-galaxisban is). Csokonai Lili, Sárbogárdi Jolán mellett utóbbi évtizedeink egyik legátütőbb irodalmi projektjéről van szó. Sőt, ez valamiben minden előzőtől különbözik: Tsúszó Sándorban többen találták meg a saját hangjuk kifejezésének egyik lehetséges formáját: Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Hizsnyai Zoltán, BDK halálra röhögteti ma is azokat, akik beleolvasnak a Tsúszó-életműbe és annak elágazásaiba.
Szeretem még BDK béketűrését, végtelen nyugalmát, ahogyan – mint mondottam fentebb is már – bánik a nyelvvel, a szövegekkel, a nemzetiségi léthelyzettel, a sorssal, örömökkel és bánatokkal, barátokkal, családdal. Szeretem, hogy a lányát Weöres Sándor nevelőfalujáról nevezte el, és szeretem, hogy ezt az egyetlen embert hívják ezen a nyelven Csöngének, szeretem, hogy ez a tehetséges fiatal lány olyan borítókat tervez édesapja könyveihez, melyekről messziről érződik nemcsak a szeretet, hanem ami talán még annál is több: a megértés sugallata. A szavak nélküli megértésé.
Szeretem BDK-t, mert mindössze két olyan embert ismerek, aki meg merte kockáztatni, hogy szavakba szorított életműve semmivé lehet, ha éppen úgy hozza a sors: Ottlik Gézát és Balla D. Károlyt. Mindketten azzal a mérhetetlen eleganciával alkotnak, hogy akkor is tudnának boldogok lenni, ha egyetlen betűt sem írtak volna le egész életükben. Mert ahogyan Ottlik az egyetlen író, aki megengedhette volna magának, hogy ne írja meg az Iskola a határon-t, úgy BDK az, aki megengedheti magának, hogy ha bármelyik pillanatban „lekapcsolják” a villanyt, akkor is megmaradnak nekünk nemcsak papírkönyvei, melyeket kimenekített a maga Neumann-univerzumából, hanem megmarad ő maga is mint a digitális létezés példázata, mítosza, mint nagy elbeszélője egy hősi kornak. Mint Robinson Crusoe, mint Roald Amundsen, mint Edmund Hillary alakja mindannyiunk Tejmozijában.
Ezért szeretem elsősorban BDK-t: mert volt bátorsága elsőnek lenni ott, ahol mi még most is csak bukdácsolunk. A lakatlan szigeten, az Antarktiszon, a Mount Everesten.
S igen, végezetül és mindentől függetlenül pedig azért szeretem BDK-t, mert BDK mindentől és mindenkitől független, mert BDK piréz. Megvesztegethetetlen, örök kisebbségi, maga az emelt fejű kiszolgáltatottság – minden arra predesztinálná, hogy gyűlölje ezt a világot, ám ő erre nem hajlandó. Derűvel szemléli önmagát és bennünket, valamennyi botlásunkat, esendőségünket – tejüvegen innen és túl.

----
További részlet Markovits esszéjéből: Mihez ért BDK?