 |
| Piréz szellemi emigrációban |
Szellemi emigráció
Ezeket pontosan 10 évvel ezelőtt írtam naplómban: Pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, úgy fogom megélni kárpátaljaiságomat, mint manapság. Aligha hihettem, akként fordul érdeklődésem, igényem, magatartásom, hogy jobban esik minden itthoni történésből kimaradni, semmilyen szerveződésben részt nem venni, egyik orgánumban se publikálni. Hiszen már-már mániákus elszántsággal szerkesztettem kiadványokat, alapítottam kiadót, lapokat, hogy íróinknak fórumot teremtsek, energiám jelentős részét nemes elhatározással fordítottam szerzőink aktivizálására (pályázatok, díjak, rendezvények), a kívülrekedtek reintegrálására, fiatalok felfedezésére... Mindezt azért, mert komolyan hittem benne, hogy nemcsak felmutatható értékeink vannak, hanem – és leginkább – képesek vagyunk a fejlődésre, előrelépésre, modernizációra, szemléletünk kitágítására, műfaji sokszínűségünk megteremtésére. Ennek érdekében erőfeszítéseket tennem, úgy éreztem, nemes és bölcs dolog; ha tetszik: misszió.
Most, hogy a régi értékek sokaságáról számomra kiderült: leginkább az akkori idők cenzurális viszonyainak felhajtó ereje emelte meg őket, nem pedig önerejük; most, hogy a felszabadult alkotásmód helyett a régi hőskort idéző görcsös erőfeszítéseket látom; hogy a művészi-világnézeti szemlélet nem tágul, hanem még inkább beszűkül; s hogy ráadásul ennek az ostobán szemellenzős felfogásnak és stiláris sivárságnak a képviselői szinte ugyanazokkal a módszerekkel lépnek fel minden másfajta szemlélet ellen, mint amelyek ellen 20 éve lázadtunk – most mindezt kudarcként, az én személyes kudarcomként élem meg, és alig múló lelkiismeret-furdalást érzek amiatt (ezt talán most vallom meg először), hogy többé nem tudok VELÜK azonosulni, nem kívánok velük egy hajóban evezni, egy tálból cseresznyézni, egy cipőben járni – és ezt az elhatárolódásomat csak részben menti, hogy ők sem énvelem; hiszen voltaképp én intéztem úgy, hogy elfogadhatatlan legyek számukra. Igen, én indultam más irányba, én lettem hűtlen, én lettem áruló – hűtlen a kisszerűséghez, árulója az akolnak, amely önmelegét és önbűzét gondolja az egyetlen üdvözítő létezésnek. Igen: lelkileg én már emigráltam, másutt érzem jól magam, mea culpa – egyszer majd bűnhődnöm kell érte, bizonyosan, bűnhődnöm, amiért más társakat kerestem magamnak a nagyvilágban, amiért nem vállalom azt a kárpátaljaiságot, amit ők annak gondolnak.egy piréz kárpátalján