Boldogult ifjúkoromban trükkök százait hordtam a tarsolyomban, ha
kellett, akár hosszú órák hosszat is szórakoztatni voltam képes
társaságomat. A dolgom persze akkor volt könnyebb, ha legalább egy pakli
kártya a rendelkezésemre állt: Rodolfó könyveiből több tucatnyi remek
mutatványt megtanultam, ezek között voltak egészen elképesztőek,
látványosak, amelyek láttán a laikusoknak általában leesett az álla (ezek közül néhányat közreadók itt: Póker - Játék). De
nem estem kétségbe akkor sem, ha az ördög bibliája nem állt a
rendelkezésemre, elszórakoztattam a társaságot egy doboz gyufával,
néhány pénzérmével is. Ha toll-papír akadt, feladványok, számtrükkök
sokaságát tudtam bemutatni. De ha csak egyetlen árva zsineg akadt a
kezem ügyébe, pár csalafintaságra még ezzel is szolgálhattam. Ha
beültünk a barátaimmal valahová iddogálni, pár perc alatt bűvészasztallá
tettem az előttem álló felületet...
Aztán lassan elmaradoztak az attrakcióim. A gyerekeim voltak az utolsó közönségem.
Emlékszem,
egyszer a kisiskolás Csönge rimánkodva kérte, áruljam el valamelyik
trükk nyitját. "Bűvészember" nem szívesen tesz ilyet, ezért azt mondtam
neki, hogy én ugyan elárulnám, de ezt csak a Nemzetközi Bűvészszövetség
engedélyével tehetném. Csönge csalódottan elsomfordált, de pár perc
múlva egy lapot lobogtatva jött vissza: "Apu, jött egy faxod."
A papíron saját gyerekírásával a Nemzetközi Bűvészszövetség nevében megadta az engedélyt a trükk elárulására.
Leleményességének nem tudtam ellenállni: felfedtem a féltve őrzött szakmai titkot.