Őszintén szólva korábbra vártam...
Amikor elkezdtem kárpátaljai helységnevekkel limerikeket írni és publikálni erre rendszeresített új blogomban, számítottam arra, hogy kiváltom egyesek megbotránkozását. Leginkább mélymagyar kárpátaljai prűdek fújolását tudtam elképzelni - ehhez képest a Facebookon jelen levő több tucatnyi kárpátaljai ismerősöm közül senki sem adott hangot rosszallásának, sőt, néhányan kifejezetten tetszésüket nyilvánították ki (igaz, valamennyien a fiatalabb generáció tagjai). Ugyanitt nem-kárpátaljai olvasók és szakmabeliek is kivétel nélkül pozitívan álltak a kezdeményezésemhez (illetve, akiknek esetleg nem tetszett, azok elhallgatták véleményüket).
Magánlevélben eddig három elismerést kaptam, kettőt Bp-ről, egyet az USÁ-ból.
De a minap "végre" megjött az első megrovó levél is, még ám egy budapesti nemzeti intézmény munkatársától, aki szánalomra méltónak talált engem és szóvá tette, hogy míg "mi" vért izzadva küzdünk a magyar nyelv megmentéséért, addig én ilyen ocsmány versek (?) írására használom. Ennyire nem lehetek elkeseredve - így a hölgy.
Hát valóban nem. Azt válaszoltam, hogy szánalmából, köszönöm, nem kérek, elkeseredve nem vagyok, a nyelvért való véres küzdést pedig meghagyom az izzadóknak.