Talán eljött az ideje egy ilyen összefoglalónak:
Közel egy évtizeden át (1996-2004)
kritikusi igénnyel igyekeztem elemezni azt, ami régiónkban az irodalom
tárgykörében zajlott, vagyis azt a jelenségkört, amelyet jobb híján
így szokás megnevezni: kortárs kárpátaljai magyar irodalom. A fogalom igen problematikus, lévén jószerével olyasmit jelöl, aminek a léte egyáltalán nem bizonyított, illetve attól függ, mit is értünk irodalmon.
Ha e fogalmat szigorúbb kritériumok alapján határozzuk meg, akkor arra
juthatunk, hogy kárpátaljai magyar irodalom nem létezik, és legfeljebb
jobb-rosszabb írókról-költőkről, vegyes színvonalú művek
megjelenéséről, ideig-óráig működő orgánumokról és szerzői csoportokról
beszélhetünk, ám nem tudunk felmutatni sem működő egészként
értelmezhető irodalmi organizmust (olyanfélét, amely műnemek, műfajok,
stílusok, iskolák, műhelyek mentén eléggé tagolt és a létrejött
szövegtények tekintetében megfelelően gazdag lenne), sem követhető
nyomvonalú olyan fejlődési folyamatot, amelyben az egyes fázisok az
előzőekből következtek volna és azokhoz hozzáadtak volna valami újat és
lényegeset, sem igazán kiemelkedő olyan alkotókat, akikre nem csupán
ritka kivételként (és gyakran esztétikán kívüli szempontok miatt)
irányulna rá az összmagyar irodalom figyelme. Ilyen kivételek, persze,
akadnak, hiba lenne ezek jelentőségét alábecsülni, de az
ismeretlenségből (és jelentéktelenségből) kiemelkedő egy-egy író-költő
kárpátaljai működése sokkal inkább tekinthető egyéni sikernek, semmint
egy irodalmi folyamat természetes és magára a folyamatra visszaható
jelenségének. Különösen így van ez, ha a figyelmet kiérdemlő irodalmár -
és erre az utóbbi évtizedekben számos példa akadt - nem a többé-kevésbé
körülhatárolható és eléggé merev lokális (mondhatnók: provinciális)
szellemi hagyományokat erősítve, hanem azokkal inkább szembeszegülve
mutat fel a magyar irodalom egészében megmérhető értékes műveket.
Az írásbeliségünkkel
kapcsolatos, kínosnak látszó kérdéseknek a felvetésével, a jelenségeknek
az ellentmondások és zavarok felőli megközelítésével, a hiányosságok
számbavételével, illetve azzal, hogy szigorú önvizsgálatot végeztem és
ezt mások részéről is elkerülhetetlennek gondoltam, továbbá azzal, hogy
több írónk-költőnk alkotói teljesítményének a (bevallottan szubjektív)
értékelését is megkíséreltem és vizsgálódásaim eredményét tízegynéhány
elemző szándékú írásban közzétettem, nos mindezzel a nevezett évtized
során szembekerültem azokkal, akik vizsgálódásom tárgyának a
megszemélyesítőiként sérelmesnek találták nem csupán (gyakran valóban
sommás) megállapításaimat, hanem a problémák néven nevezését, a kényes
kérdések puszta megfogalmazását is. Ezekkel a tanulmányokkal-kritikákkal
„kiírtam magamat” a kárpátaljai magyar irodalomból. Sorra ellenem
fordultak egyfelől azok, akikkel az 1980-as évek kezdetétől ilyen-olyan
módon együtt fáradoztam irodalmi életünk megszervezésén, másfelől – és
talán erőteljesebben – azok, akiket egyfajta (személyes indíttatású)
kompenzációs szándékból éppen én igyekeztem irodalmunk számára
rehabilitálni és publikációs lehetőségekhez juttatni, miután a
60-as-70-es évek fordulóján a szovjet kultúrpolitika – és az annak
kárpátaljai letéteményeseként tevékenykedő apám – ellehetetlenítette és
félig-meddig szilenciumra ítélte őket. Utóbbiak ellenem fordulása az
1990-es években egybeesett egy fiatal és a kárpátaljai irodalmi
hagyományokkal radikálisan szakító költőgeneráció indulásával – én őket
is felkaroltam, ám modernizmusukat, avantgárd és posztmodern
szemléletüket a húsz évvel korábban sérelmeket elszenvedők nem tudták
elfogadni (furcsa módon vádjaik igen hasonlatosak voltak azokhoz, mint
amivel éppen őket vádolták a szovjet érában), így nem fogadhatták el azt
sem, hogy én nem csupán számukra, új és nívós művekkel igen ritkán
jelentkező kortársaim számára biztosítok publikációs és szereplési
lehetőséget, hanem - ekkor már saját folyóirattal és kiadóval
rendelkezvén - éppen a friss és erőteljes hangot megütő termékeny
fiatalokat „futtatom”. Mivel irodalmi érdeklődésem a megújulás felé
fordult és az idősebbek által követett hagyományokat egyre inkább
merevebb béklyónak, az esztétikumot háttérbe szorító szerepnek,
provinciális bizonyítási kényszernek kezdtem érzékelni – a szakítás
kollégáim többségével elkerülhetetlennek látszott. Mindeközben - részben
esztétikai, részben etikai fenntartásaim miatt - hátat fordítottam
szellemi életünk összes intézményi és szervezeti formájának. Egyszer s
mindenkorra kivonultam a kárpátaljai magyar irodalomból. Valamiféle
szellemi emigráns lettem saját pátriámban.
Tapasztalva, hogy írásaim
őszinteségével nemhogy önvizsgálatra nem ösztönöztem kollégáimat, hanem
inkább még jobban beleszorítottam őket abba a szerepbe, amelynek
veszélyeire figyelmeztetni szerettem volna őket; tapasztalva, hogy az
ellentmondások nem oldódtak, hanem elmélyültek és tovább növelték azt az
intellektuális deficitet, amelynek leküzdése nélkül nem alakulhat ki
egészséges irodalmi folyamat; tapasztalva, hogy az újítás, a
megmerevedett szerepből való kilépés, a magasabb esztétikai norma
érvényesítése és a kárpátaljaiságon túllépő, szélesebb körű
megmérettetés ellen nem is annyira elvi vagy alkati okokból berzenkednek
a legtöbben, hanem saját jól felfogott övédelmi és önző (nem ritkán:
anyagi) érdekükben; s végül tapasztalva, hogy a rendszerváltással
megszűnt cenzurális viszonyok és a szabad információáramlás adta
lehetőségek ellenére a kárpátaljai magyar irodalom magamagát zárja
szellemi rezervátumba azzal, hogy sem a megújulásra újításra, sem a
teljesítmény- és minőségelvű szemlélet érvényesítésére nem képes és nem
hajlandó )hanem talán inkább ellenkezőleg) - nos, ezeknek a fájó
felismeréseknek a birtokában a szembenézés gyötrelmes évtizede után úgy
döntöttem, szakmai szinten és a korábbi rendszerességgel-módszerességgel
többé nem foglalkozom e tárgykörrel. Egy-egy friss reflexió,
naplójegyzet, rövidebb-hosszabb észrevétel, netán visszaemlékezés olykor
még megszületik, de igazi kritikát, esszét, tanulmányt 2004 óta nem
írtam. Meglehet, ez sem kevésbé lesújtó minősítés, mintha tételesen
megírnám, mi a véleményem arról, ami irodalom címén az utóbbi években
Kárpátalján történik.
