A. Sz. kerestetik

Több mint 24 órán át nem volt internetünk, így jobb híján levélarchívumomat rendezgettem. Találtam sok-sok elfelejtett levélváltást - de legalább a partneremet be tudtam azonosítani. Akadt viszont egy A.Sz. jelzésű mappa, amelyben a nevezett személy nekem írt levelei vannak - de sehol a válaszom. Gyanús! Ritkán hagyok reagálás nélkül küldeményt. És ki az az A. Sz.? Bizony mondom, fogalmam sincs.

Kérem az illetőt, ha magára ismer, jelentkezzen. Főleg azt szeretném tudni, válaszoltam-e 2006-ban leveleire, s ha igen, elküldené-e a szövegeket. Talán érdekes lenne a mostani politikai helyzetben elolvasni, mit írtam akkor az alábbiakra.

Látod BéDéKá,

éppen az ilyen, magyar önérzetet nélkülöző (és sértő!) kijelentések juttatták oda a lakosság lebutított felét, hogy képes a hazafiak helyett a haza ellenségeire szavazni. Mi az, hogy lúzer ország? Hogy mondhat ilyet egy igaz magyar ember? Ha voltak is a nemzetünk történelmünkben bukások (melyikében nem?), képtelenség kudarcok sorozatának beállítani. Sokkal inkább a hősi helytállásról szól a dolog.

Volt egy hősi honfoglalás, egy dicsőséges államalapítás, megóvtuk Európát tatártól-töröktől, hiába szakadt három felé az ország, csak egybekovácsolódott, hiába telepedett ránk az osztrák sógor, a Monachián belül mégis felvirágzott az ország, fellázadtunk, amikor azt kellett, és kiegyeztünk, amikor azt. Az első világháborúban is helyt álltunk, nem rajtunk múlott sem a vereség, sem a Monarchia széthullása. A két szégyenfolt pedig idegen kezektől esett, sem Trianont, sem a Tanácsköztársaságot nem lehet a magyarokon számon kérni. A második világháborút sem mi vesztettük el, jó cél érdekében – a magyar területek visszafoglalása – léptünk hadba, a célunkat támogató haderő azonban gyengébbnek bizonyult a keleti áradatnál. A folytatás megintcsak nem rajtunk múlott. Hogy a magyarok mit akarnak, az 45 után a „fordulat évéig” részben, 56-ban pedig teljesen megmutatkozott. Ezek történelmünk dicső lapjai. Még szép, hogy egy kontinensnyi birodalom akaratával a megcsonkított zsebkendőnyi ország nem tudott győzedelmeskedni.

Ami 1989 óta történik, az nem valami felemelő, de ennek kizárólag a posztkommunizmus az oka, az, hogy – ahogy Marosi Pál is írta egy másik helyen – túl sokan és túl sokáig voltak a kommunizmus talpnyalói egyszer, másodszor pedig a magukat hatalomba átmentettek ugyanúgy gazdasági és lelki rabszíjon tartják a népet, mint elődeik. De ennek vége lesz most már, talán sokkal hamarább, mint bárki gondolná, és nem loser, hanem winner ország leszünk.

A.Sz.
2006. áprilisa