BDK BLOG

2013. szeptember 27., péntek

Dünnyögök egy verset én is

Az idei 100 ezer költő a változásért néven ismert nagy nemzetközi költészeti happening budapesti rendezvényére 2013. szeptember 28-án 15 órától kerül sor, helyszín a Gödör Klub (Király utca 8-10.). A rendezvény éjjel 1 óráig tart száznál több résztvevő szereplésével. Az élő közvetítés az adott intervallumban (tehát du. 3-tól éjjel 1-ig) itt alább lesz nyomon követhető (Éjfél után hangfelvételről én is eldünnyögök egy verset). A fellépők teljes névsora, plakát: Költők a Gödörben: 100 ezer költő a változásért 2013

(Az élő közvetítés múltán az alkalmazást kivettem innen - a rögzített verzió nem érhető el)

2013. szeptember 22., vasárnap

Tíz éve élek szellemi emigrációban

Ezeket pontosan 10 évvel ezelőtt írtam naplómban:
Pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, úgy fogom megélni kárpátaljaiságomat, mint manapság. Aligha hihettem, akként fordul érdeklődésem, igényem, magatartásom, hogy jobban esik minden itthoni történésből kimaradni, semmilyen szerveződésben részt nem venni, egyik orgánumban se publikálni. Hiszen már-már mániákus elszántsággal szerkesztettem kiadványokat, alapítottam kiadót, lapokat, hogy íróinknak fórumot teremtsek, energiám jelentős részét nemes elhatározással fordítottam szerzőink aktivizálására (pályázatok, díjak, rendezvények), a kívülrekedtek reintegrálására, fiatalok felfedezésére... Mindezt azért, mert komolyan hittem benne, hogy nemcsak felmutatható értékeink vannak, hanem – és leginkább – képesek vagyunk a fejlődésre, előrelépésre, modernizációra, szemléletünk kitágítására, műfaji sokszínűségünk megteremtésére. Ennek érdekében erőfeszítéseket tennem, úgy éreztem, nemes és bölcs dolog; ha tetszik: misszió.
Most, hogy a régi értékek sokaságáról számomra kiderült: leginkább az akkori idők cenzurális viszonyainak felhajtó ereje emelte meg őket, nem pedig önerejük; most, hogy a felszabadult alkotásmód helyett a régi hőskort idéző görcsös erőfeszítéseket látom; hogy a művészi-világnézeti szemlélet nem tágul, hanem még inkább beszűkül; s hogy ráadásul ennek az ostobán szemellenzős felfogásnak és stiláris sivárságnak a képviselői szinte ugyanazokkal a módszerekkel lépnek fel minden másfajta szemlélet ellen, mint amelyek ellen 20 éve lázadtunk – most mindezt kudarcként, az én személyes kudarcomként élem meg, és alig múló lelkiismeret-furdalást érzek amiatt (ezt talán most vallom meg először), hogy többé nem tudok VELÜK azonosulni, nem kívánok velük egy hajóban evezni, egy tálból cseresznyézni, egy cipőben járni – és ezt az elhatárolódásomat csak részben menti, hogy ők sem énvelem; hiszen voltaképp én intéztem úgy, hogy elfogadhatatlan legyek számukra. Igen, én indultam más irányba, én lettem hűtlen, én lettem áruló – hűtlen a kisszerűséghez, árulója az akolnak, amely önmelegét és önbűzét gondolja az egyetlen üdvözítő létezésnek. Igen: lelkileg én már emigráltam, másutt érzem jól magam, mea culpa – egyszer majd bűnhődnöm kell érte, bizonyosan, bűnhődnöm, amiért más társakat kerestem magamnak a nagyvilágban, amiért nem vállalom azt a kárpátaljaiságot, amit ők annak gondolnak.

2013. augusztus 24., szombat

Vidnyánszkyról mégis

Elég sokáig tartózkodtam attól, hogy Vidnyánszky Attila közéleti-kulturpolitikusi szerepléséről negatívan nyilatkozzam. Egy idő után aztán mégis úgy éreztem, nem mehetek el szó nélkül amellett, amit művel.

Blogbejegyzéseket most nem linkelek ide (megtalálhatók), de a Facebookon a minap folyt polimiában kifejtett véleményem egyes passzusait - magam számára is emlékeztetőül - ide tűzöm.

Ezek mások megjegyzéseire adott válaszaim, reakcióim, de önállóan is érthetőek (itt ott nyestem a szövegből):

VA mindent megtett azért, hogy már soha többet ne tudjak rá fenézni. Remek rendező, de eladta magát, igaz, jó pénzért, pozícióért, hatalomért. Így aztán a remek rendező helyett most már csak a pöffeszkedő, sértett, hatalomvágyó és bosszúállásra is kész disznófejű nagyúr látszik belőle.
attila nem kiszolgáltatottja ennek a helyzetnek, hanem buzgó előállítója. nem belekényszerült, hanem büszkén beleállt ebbe a negatív szerepbe, mert számításból, sértettségből, hatalomvágyból (s megengedem: részben őszinte elkötelezettségből is) mindenáron el akarja játszani a nemzet színházát a romlásból kiemelő és az üdvösséghez vezető úton eredményesen elvezérlő messiás szerepét. ettől válik mindaz, amit csinál, egyre inkább gyűlöletesebbé. Számomra legalábbis. De azt gondolom, éppen az általad is elsődlegesnek tartott művészi értékek iránt elkötelezettek közül sokan gondolják velem együtt azt, hogy ÍGY már nem igazulhat meg a művészet.
...azt gondolom, minden lehetséges pozitív ügynek árt a magatartása. legtöbbet alighanem éppen annak az ügynek árt, amelynek elkötelezettjeként te véded őt: Vidnyánszky Attila ma a magyar színház össznemzeti ügyének (ha van ilyen) tesz rosszat!!!! én elég sokáig szurkoltam neki. aztán jó ideig kivártam, tartózkodtam attól, hogy véleményt mondjak. működött a személyes barátság-közeli sokéves kapcsolat emléke, működött a kárpátaljaiak közti szolidaritás - leginkább pedig a rendezői nagysága előtti tisztelet. de az ellenérzéseim idővel felülkerekedtek. aztán a Kerényivel való együtt-szereplése betetőzte a dolgot. lehet, hogy ettől már valamelyest előítéletes lettem. kétség kívül nagyon nehéz lesz felülírnia azt, ami bennem ellene felgyülemlett és ami most azt mondatja velem: művészi kvalitásait emberi magatartása (fáj kimondani: hitványsága) lehúzta a porba. mondom: ebben a helyzetben a művészet nem tud megigazulni. még ha egészséges lenne is az ő hozzáállása. de az sem az. a művész hihet a maga művészi igazságában, de nem gondolhatja azt, hogy más igazság nem létezik, de még azt sem, hogy az övé üdvözítő, a másiké pedig rontó, ártó, ördögtől való. aki így gondolkozik, az megcsúfolja a művészet szabadságát.

2013. augusztus 19., hétfő

10 éves családi fotó

A dátum tanúsága szerint ezek a fotók éppen 10 évvel ezelőtt, 2003 nyarán készült Berekfürdőn, ahová akkoriban anyámék nyaralni jártak. Mi hoztuk-vittük őket, illetve az egyik fuvart néha bátyám intézte, maga is hazajőve pár napra Ungvárra. Mi általában más programjainkkal is összekötöttük a szülőnyaraltatást, Pestre mentünk vagy onnan jöttünk kiadói és alapítványi dolgainkat intézve, netán írói szereplések miatt szelve keresztül néha egész Magyarországot. Kolos itt alighanem szintén fontos dolga miatt volt velünk: ezen az őszön kezdte tanulmányait Veszprémben, talán éppen albérlet-nézőbe is utaztunk.

Tőlem eléggé távol áll a nosztalgiázás, most a régi fotók közt böngészve mégis érdekes volt felidézni, hogy a Berekfürdőre érkezés és onnan indulás természetesen rituális ünnepélyességű kávézással nyerte el jelentőségét. Nem magam miatt, öregeim miatt jóleső érzés felidézni: mennyire élvezték ezeket a pillanatokat. Az érkezést azért, mert vége lett asok órás útnak és mert olyan helyre jöttek meg, ahol garantáltan nagyon jól fogják érezni magukat - az indulást pedig azért, mert 3 hét múltán végre újra együtt lehettünk és mert a hívogató édes otthon időben újra közel került hozzájuk.
Ilyenkor a kévé is jobban ízlett a szokásosnál.

2013. július 15., hétfő

Vízumköteles visszacsatolás

És működik... Először véletlenül figyeltem fel arra, hogy a vízumköteles szóra rákeresve a Google képtalálatai között elsőként az én arcom tűnik fel.


Ekkor ezt így kommentáltam főblogomban:
Az micsoda dolog, hogy a Google képkeresésben a Vízumköteles szóra az én fizimiskám az első találat? Ennyire tisztában van a Nagy Kereső a nemzetközi státusommal?
Aztán egy fél év múlva, teljesen véletlenül észrevettem, hogy a fenti kép saját jogán szintén bekerült a Google képtalálatai közé:


Ezt fűztem hozzá:
Nos, a Google mára az akkor készült képernyőfotót is kitette az adott szóra adódó képtalálatok közé, így most az alább látható módon egyszer szerepelek primer módon és egyszer másodlagosan a jelenségről közreadott  dokumentumképen. Gondolom, fél év múlva az alábbi kép is felkerül a listára, akkor harmadlagosan is ott leszek – és majd persze azt is megírom egy újabb képernyőfotó kíséretében, amely majd szintén felkerül a találatok közé… És így tovább. Képmásom egyre kisebb lesz, vízumkötelezettségem pedig egyre halmozottabbá válik.
És alig telt el 2 nap, blogom egyik olvasója kommentjében már jelezte, az új képernyőfotóm máris megjelent. A mostani kép így fest. Úgy tűnik, a dolog bármeddig folytatható, kellő kitartással akár az első tucatnyi találat is lehetne az enyém.

Vajon 12 vízumkötelesség már kitesz egy vízumot? 



2013. július 5., péntek

Ki látott engem? (Ady)

Ernyei Bea írja blogjában:

A legújabb információk fényében végleg lelepleződött BDK titka! Mint kiderült, első "álhalálakor" valóban elhunyt a híres kárpátaljai író. Csakhogy ahelyett, hogy nyugodalmas békére lelt volna a túlvilágon, BDK-alteregók szóródtak szét lakhelyének közelében. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy életében nem kapott kellő elismerést, így most rengeteg BDK-követő és BDK-gyűlölő formájában jelenik meg az egykori író. Számtalan Facebook-profilja révén BDK összes rajongója is BDK, s még itt sem állt meg az elhalálozott: az ellenvéleményeknek is egytől egyig ő a szerzője. Megtévesztő, mivel a támadók sokféle alakot öltenek: a kulturáltan megnyilvánuló vitázótól a "paraszt" anyázóig mindenféle stílusú véleménnyel találkozhatunk.
A poszt folytatásában Markovits Teodóra áldásos munkásságáról is szó esik:
Ki látta BéDéKát? 

Más: Mihez ért BDK? (részlet a Miért nem szeretjük BDK-t c. esszéből)

2013. július 3., szerda

Irodalmi zárcsere :)

Miközben, úgy fest, újra lesz tanítványom, ezúttal SEO-oktatásban fogom részesíteni, aközben újfent irodalmi keresőoptimalizálásra vetemedtem, ezúttal egy neten még nem olvasható regényrészletet adaptáltam az optimalizálás keresőszavához. Főhősöm elköltözik otthonról, döntését anyja és nővére barátságtalan zárcserével viszonozza. Az új eszközblog indítása és módszerem sajátossága újra felveti: vajon a tanítványomnak mit tudok ebből átadni. Illetve mit lehet megtanítani abból, ha az ember olyan eljárásokat alkalmaz, amelyet egy tanítványtól semmiképpen nem várhat el. Elvárhatom-e pl. hogy az autóbérlés keresőszó okán megírja az első budapesti autókölcsönző történetének izgalmas epizódjait, például azt, hogyan lapított fának egy Ford T-modellt az Andrássy úton a száguldó tűzöltókocsi? Vagy vegyem rá arra, hogy saját szociofotóját használja a zárcsere keresőszavú projektben?

2013. július 2., kedd

Aforizmom a Kulturparton

Kárpátaljai szerkesztője lett a Kultúrpart erdélyi kiadásának. Kinevezését azzal ünnepelte tegnap, hogy kirakta címlapra egy aforizmámat. Ezúton köszönöm - ezek közléséhez nem kell előzetes szerzői hozzájárukásom. De minden máshoz igen - figyelmeztettem az egyébként kedves szerkesztőt, jó munkát kívánva neki.

2013. július 1., hétfő

Blogok közt

Elveszek blogjaim labirintusában. Hát még az olvasók...
Lenne ugye a Főblog, a legfontosabb publikálási hely (linkje ott a legfelső sorban), de most egy ideje úgy éreztem, hogy a cikizós-kekeckedős, olykor beszólós posztokat inkább a régóta meglévő Kárpáti Viperában kellene közzétenni, amely ráadásul most egyesült a hajdani Kárpáty Nyúzzal. Át is kellene keresztelni a fúzió nyomán Kárpáty Vipera News névre, de voltaképp még azt is bele lehetne tenni, hogy Balládium, mert ennek az új rendszernek a keretei között indult. Elvben sem itt, sem a főblogon nem kellene irodalmi produktumokat megjelentetni, arra ott a BDK Balládium, mégis megteszem a főblogon, mert az irodalmi portálon valami rendszerbe állított összeszedettséget szeretnék előállítani, az ad hoc közlések oda nem illenek. Ha új haiku születik, akkor hát jön az ungparty.net/blog posztjaként. Na aztán meg ott vannak a kárpátaljai témák, amelyek nem cikizősek, nyilván a Kárpátalja Blogban a helyük... és a többit már nem is sorolom.. Ha nem számítom a pusztán SEO-célból indítottakat, akkor is cirka félszáz webegységgel kell számolni. Iszonyú... Ez már polyblogámia.

2013. május 27., hétfő

Pálfy Gével a Facebookon

Pálfy G. István, akivel a rendszerváltás előtti és körüli időkben, amikor ő a KISZ KB lapjának, a Magyar Ifjúságnak a főszerkesztője volt, igen jó barátságban voltam, majd akitől eléggé eltávolodtam, amikor az Antall kormány alatt a TV Híradó főszerkesztője lett, s ebben a funkciójában a jobboldali pártpropaganda egyik fő szószólójaként működött, s aki most két évtizednyi szünet után a Fideszt bíráló megnyilatkozásaival újra felhívta magára a figyelmet - a minap ismerősnek jelölt a Facebookon. Örömmel visszaigazoltam, ő megköszönte, én üdvözöltem, de egy halvány észrevételt tennem kellett az üdvözlés mellé. Kis párbeszéd ki is alakult ebből az idővonalamon.


  • István Pálfy
    Károly! Köszönöm.
  • Balla D. Károly Üdv! Üdv! Üdv! Jó, hogy látunk újra lapban, képernyőn - és ezúttal talán a jó oldalon

  • István Pálfy Megvallom Neked, én nagyon jó oldalon tudtam és tudom magam Antall József és Dávid Ibolya mellett.

  • Balla D. Károly Az ember saját magát mindig jó oldalon gondolja, még ha utólag a dolgok alakulása ennek ellent is mond. A részletekbe belemenni itt nyilván nincsen módunk, de annyit talán belátsz, hogy az a rezsim, amely tombolásának most te is ellenszegülsz, abba a politikai-ideológiai térbe nyomult bele, amelyet az MDF alakított ki, s amelyet, felmorzsolódván, uralni-megtartani nem tudott. Más kérdés, hogy az Antall-féle konzervatív nemzeti jobboldaliság egy mértéktartóbb és otromba kirekesztésektől tartózkodóbb politikai gyakorlatot alakított ki, de az Orbán-féle totális kirekesztés és a magyarság fogalmának kisajátítása azért mégiscsak ugyanarról az ideológiai tőről fakad. A Horthy-éra restaurációja sem most kezdődött... Én tehát azt gondolom, hogy a történelmi sérelmeket és túlhaladott történelmi értékrendeket előtérbe helyező nemzeti gondolatnak a kormánypolitika szintjére való emelése (ez történt!) a korszerű liberális gondolkodással és nemzetfelfogással szemben ideológiailag jól megágyazott annak, ami most történik. Aki tehát akkor ennek a historikus-konzervatív, múltba meredő, a liberális eszméket nemcsak tagadó, hanem naponta ostorozó politikai gyakorlatnak volt a támogatója és befolyásos szószólója - nos, az énszerintem rossz oldalon állt.

  • István Pálfy Valóban nincs terünk a mély kifejtésre, tehát csak jelzem, a Fidesznek szerintem semmi köze sincs a konzervativizmushoz, a nemzethez, a jobboldalhoz, így tehát Antallhoz sem. Annál több köze van az ötvenes évekhez...

  • Balla D. Károly Ebben kétség kívül van igazságod, amit művelnek, az nemzetellenes, de a pártideológiájuk mégis annak a nemzeti, jobboldali, konzervatív gondolatnak az elfajzása. Nem mondom, hogy AZ, de arról a tőről fakad. A tő öntözgetése pedig a vadhajtások megjelenését is kockáztatja -- De lépjünk is ezen túl, ennyit muszáj volt leírnom, de ettől tökéletesen eltekintve szeretettel üdvözöllek és kellemes érzésekkel gondolok régi barátságunkra. Szép napokat kívánok!

2013. május 21., kedd

Vidnyánszky Attila és a buzizó Kerényi

Íme, ennek az ideológiának a dicsőségét szolgálja a valaha többre érdemes Vidnyánszky Attila.

"Amikor a színházban hatalomváltás van, és új stílus jön, akkor mindig lemegy a látogatottság. Ez egy teljesen természetes görbe. És itt van egy hazafiúi feladat. Szíveskedjék az új direkciót támogatni jegyvásárlással. Rögtön az elején tessék megszállni a színházat, mert most meg van szállva. Képzeljék el, hogy itt az utolsó előadásokon gyászmise lesz. Nagy könnyek fognak patakokban, a Dunáig fog menni a könny. Olyan siker lesz, hogy őrület, könyveket fognak róla írni. Csak utána jön egy más, és én a magam részéről nagyon bízom abban, hogy Vidnyánszky úr meg fogja tenni, amit megkövetel tőle a haza. Elég erő van hozzá, jó korban van, megvan hozzá a műveltsége, a felkészültsége, a kultúrája, és meg fogja csinálni azt a Nemzeti Színházat, ami ugyanúgy sikeres lesz, mint az Alföldié, csak nem a buzikról fog szólni, hanem a szerelemről, meg a barátságról, meg a hűségről"

2013. május 6., hétfő

Az Ajkai Költő

Az Ajkai Költő (profilján a neve után szerepel ez a titulus, így, két nagybetűvel) kéretlen dokumentumot küld nekem a Facebokon. Kérdezem, mi ez, mert hogy nem nyitok meg olyasmit, amiről nem tudom, micsoda. Nehogy vírusra fussak. Vers, válaszolja ö, azt hitte, nem bánom, ha elküldi, írja. Innen a folytatás:


2013. május 5., vasárnap

Ember-szabasúmajom ló-farkosfrizurával

Első dühömben elküldtem a picsába a Magyar Tudományos Akadémia helyesírási online szoftverét (Mit tud a helyesírás.mta.hu?), aztán részben visszakoztam, mert egy Twitter-beli ismerősöm, majd a program fejlesztőinek egyike meggyőzött, hogy három kifogásom közül legalább másfélben nincs igazam. Ezzel együtt fenntartottam, hogy nem igazán jó az a program, amely a saját alegysége nevében szereplő kifejezésről se tudja eldönteni, hogyan helyes (egybeírva vagy egybe írva, lásd az eredeti cikkemet), s amely nem vagy alig-alig használható, olykor értelmetlen szóalakokat is kidob. Annak eldöntésére, hogy  vajon akad-e több ilyen, avagy én futottam rá épp ilyenekre, visszatértem a programhoz. Elsőként ezen furcsállkodhattam:

Az elsőre még találtam mentséget és kreáltam példamondatot is (A táncot járó beteg szolgálat alatt nem iszik.), de a második nyilvánvaló badarság. De legalább harmadikként ott a jó válasz. Ezután viszont sokaságával találtam olyanokat, ahol csak egy rossz, hibás (s gyakran nevetséges) verziót javasolt a program, a helyes írásmódot viszont nem adta meg. Egy kis csokor ezekből alább. A sorozat végén újra volt szerencsém picsába küldeni az akadémiai helyesírási szoftvert. 







Más típusú hibát is találtam. A program tudja, hogy a kődobásnyi egybeírva helyes, mégis ezt dobta ki:


Lényegében tehát a fejlesztés csak arra nem jó, amire kitalálták: példák tömkelegében inkább elbizonytalanítja, semmint eligazítja a felhasználót (arra, hogy ökör köröm pörkölt főző verseny, nyolc verziót és 63 magyarázatot adott meg!).

Végül két kedvencem.



2013. április 29., hétfő

Majakovszkij és Gorkij volt-e annyira kommunista, mint amennyire Nyírő nyilas?

Váltig azon gondolkodom, hogy Majakovszkij és Gorkij volt-e annyira kommunista, mint amennyire Nyírő nyilas. Utóbbinak a tantervben a helye, előbbieknek mostantól utcája sem lehet Magyarországon a Tudományos Akadémia állásfoglalása szerint. Ez bizonyára csak úgy lehetséges, ha Nyírő grandiózus irodalmi teljesítménye felülírta politikai szerepvállalását, Majakovszkij és Gorkij viszont sehol sincs ezen a téren. Ki kell őket venni a lexikonokból is, hajrá MTA.

-----
Piréz tiltakozásomnak hangot adva Majakovszkij Rulett c. festményét (e műfajban is jeleskedett) most egy ideig be-betűzöm, ahová lehet. 

Más:

Mit tud a helyesírás.mta.hu?

2013. április 24., szerda

A. Sz. kerestetik

Több mint 24 órán át nem volt internetünk, így jobb híján levélarchívumomat rendezgettem. Találtam sok-sok elfelejtett levélváltást - de legalább a partneremet be tudtam azonosítani. Akadt viszont egy A.Sz. jelzésű mappa, amelyben a nevezett személy nekem írt levelei vannak - de sehol a válaszom. Gyanús! Ritkán hagyok reagálás nélkül küldeményt. És ki az az A. Sz.? Bizony mondom, fogalmam sincs.

Kérem az illetőt, ha magára ismer, jelentkezzen. Főleg azt szeretném tudni, válaszoltam-e 2006-ban leveleire, s ha igen, elküldené-e a szövegeket. Talán érdekes lenne a mostani politikai helyzetben elolvasni, mit írtam akkor az alábbiakra.

Látod BéDéKá,

éppen az ilyen, magyar önérzetet nélkülöző (és sértő!) kijelentések juttatták oda a lakosság lebutított felét, hogy képes a hazafiak helyett a haza ellenségeire szavazni. Mi az, hogy lúzer ország? Hogy mondhat ilyet egy igaz magyar ember? Ha voltak is a nemzetünk történelmünkben bukások (melyikében nem?), képtelenség kudarcok sorozatának beállítani. Sokkal inkább a hősi helytállásról szól a dolog.

Volt egy hősi honfoglalás, egy dicsőséges államalapítás, megóvtuk Európát tatártól-töröktől, hiába szakadt három felé az ország, csak egybekovácsolódott, hiába telepedett ránk az osztrák sógor, a Monachián belül mégis felvirágzott az ország, fellázadtunk, amikor azt kellett, és kiegyeztünk, amikor azt. Az első világháborúban is helyt álltunk, nem rajtunk múlott sem a vereség, sem a Monarchia széthullása. A két szégyenfolt pedig idegen kezektől esett, sem Trianont, sem a Tanácsköztársaságot nem lehet a magyarokon számon kérni. A második világháborút sem mi vesztettük el, jó cél érdekében – a magyar területek visszafoglalása – léptünk hadba, a célunkat támogató haderő azonban gyengébbnek bizonyult a keleti áradatnál. A folytatás megintcsak nem rajtunk múlott. Hogy a magyarok mit akarnak, az 45 után a „fordulat évéig” részben, 56-ban pedig teljesen megmutatkozott. Ezek történelmünk dicső lapjai. Még szép, hogy egy kontinensnyi birodalom akaratával a megcsonkított zsebkendőnyi ország nem tudott győzedelmeskedni.

Ami 1989 óta történik, az nem valami felemelő, de ennek kizárólag a posztkommunizmus az oka, az, hogy – ahogy Marosi Pál is írta egy másik helyen – túl sokan és túl sokáig voltak a kommunizmus talpnyalói egyszer, másodszor pedig a magukat hatalomba átmentettek ugyanúgy gazdasági és lelki rabszíjon tartják a népet, mint elődeik. De ennek vége lesz most már, talán sokkal hamarább, mint bárki gondolná, és nem loser, hanem winner ország leszünk.
A.Sz.
2006. áprilisa

2013. március 26., kedd

Dupla idézőjelben

Már ideje volt, hogy valamivel újra kiváltsam azok dühét, akik a magyarságukat a Kárpátia együttes szövegeinek a szintjén vagy kicsivel az alatt gyakorolják. Szóvá tettem egy szerintem ostoba ötletet - itt olvasható: Nettó baromság - , gyanítván, hogy efféle mozgalom Kárpátalján csak azok érdekét szolgálja, akik anyagi megfontolásból rácuppantak. Kaptam néhány pozitív reagálást, aztán viszont a jeles csapi újságíró kolléga e nemes szavakkal illetett saját Facebook-megosztásomnál:


Ugye, milyen bölcs és milyen kedves. (A kokárdás utalás arra céloz, hogy Ungváron magyarországi iskolások melléről letépték a kokárdát dühödt ukrán nacionalisták - nos, a csapi kolléga engem ővelük azonosít.) Saját idővonalán pedig az itt látható módon, dupla idézőjelbe téve kérdőjelezte meg magyarságomat:  

  
Ezek olvastán persze lehetne mondani, hogy ha az ilyenfélék magyarnak gondolják magukat, akkor én inkább nem vagyok az, most mégis inkább azt ismétlem meg, amit Ungváry Rudolf mondott egy felszólalásában:
A kurva anyját mindenkinek,
aki a magyarságomat elvitatja! 

Frissítés: Utóbb, hogy mindenki számára még érthetőbb legyen,  saját megosztását így kommentálta:


Egyéb fejlemények: Címkéző magyarok

2013. március 19., kedd

Obszcén szavak

Az természetesen felháborító, ha bárkit inzultus ér nemzetisége miatt. Ám egy hivatalos nyilatkozatban, amelyet több szervezet is aláírt, illene pontosan fogalmazni. Legalább a doktoranduszok és aspiránsok tudhatnák, mit jelent az obszcén szó, bassza meg!

2013. január 24., csütörtök

Fűzfa Balázs mellettem szól

Miért szeretem BDK-t?  
Szerző: Fűzfa Balázs, 2013. január 14. Megjelent: Papiruszportál
 Az a baj, hogy nem olvastam Markovits Teodóra Miért nem szeretjük BDK-t? című esszéjét – és nem is nagyon vonzódom hozzá. Egyáltalán, hogy szólhat ez a kérdés többes számban, vajon kinek a nevében beszél a szerző? Ez persze bizonyára benne van a dolgozatban, melyet én ugyebár nem olvastam…
Látom, mégiscsak meg kell tennem ezt, mielőtt megírom az „ellenszöveg”-et, hiszen úgy mégsem illik reagálni valamire, hogy az ember nem ismeri amazt a dolgot; bár bevallom, engem már a cím is annyira felháborít a maga negatív attitűdjével, hogy fenntartom magamnak a jogot pusztán a címre való reagálásra – azaz lehet, hogy mégsem olvasom el a hangzatos felütésű írást, talán majd utána, ha ezt itt most megírtam… Szívesen elmondom viszont néhány sorban, miért is szeretem BDK-t, s miért tartom rettentő fontosnak azt, amit csinál. Sőt, azt is, ahogyan csinálja.
BDK-t a digitális korszak egyik emblematikus figurájának tartom, aki pontosan a lényegét érti a jelennek és a jövőnek: ez a lényeg pedig nem más, mint a kultúrahordozás és -átörökítés kettős természetének a megértése. A jövőben – s már a mában is persze – egyre inkább arra kell felkészülnünk, hogy egymás mellett él a gutenbergi és a neumanni világszemlélet. Sokan elmondták az elmúlt évtizedben, köztük magam is többször és több helyütt, ennek a kétfajta világlátásnak és létezésgyakorlatnak a pozitívumait és a negatívumait egyaránt. Talán egy a közös bennünk, akik nem vonjuk kétségbe, hogy mi következik a jövőben, mégpedig az, hogy mindkettőt igyekszünk a magunk módján művelni. Lelkesen – s olykor kétségbeesve, hogy lemaradunk, s ezért valamit majd nem értünk meg holnap vagy holnapután –, tobzódva az újdonságokban, szörfölünk a világhálón, írjuk e-mailjeink tucatjait naponta, s olvasunk el ugyanakkor esténként 50-60 vagy éppen 118 oldalt Umberto Eco új könyvéből (A prágai temető), egy régebbi másikból, mondjuk, ama Lev Tolsztoj nevű tollforgatótól (Háború és béke), vagy nyúlunk eggyel feljebb a polcon, akár éppen Petőfihez, Pilinszkyhez...
 BDK-t azért szeretem, mert amit ír, amit tesz, abban soha semmi kizárólagosságtudat nincsen.
A Tejmozit például azért szeretem, mert az apa–fiú kapcsolat egyik világirodalmi szintű megfogalmazását („megjelenítés”-ét is, de itt most hangsúlyosan fontos a „megfogalmazás” szó, mert éppen a frappírozott és magával ragadó nyelviség az, amely BDK gutenbergi énjének lényegét adja). A cím(ötlet) pedig egyenesen zseniális, ezt talán még azok is elismerik, akik nem szeretik BDK-t. Lehet, hogy még Markovits Teodórának is tetszik, csak magának sem meri bevallani a tanult Kolléganő. Pontosabb metaforája annak, ahogyan az ember kutakodik az életben, megtalál dolgokat, ugyanakkor eltéved a saját múltjában, aligha lehetséges... Az emlékezés természetrajzát egyetlen szóban ezen a nyelven megragadni csak a legnagyobbak voltak képesek.
Amit BDK a világhálón csinál, azt pedig egy lehetséges, de természetesen nem kötelező értelmiségi (létezés)modellnek gondolom. Valljuk be, mindannyian (vagy legalábbis nagyon-nagyon sokan és egyre többen) ezt csináljuk, ám ő képes formát is adni a végtelennek. Jómagam csodálom őt ezért, még ha örökké elképedek és eltévedek is az ő világában barangolva. Eltévedek millió elágazásában, s elképedek azon, hogyan tudja nemcsak kézben tartani ezt a százezer réteget, hanem hogyan tudja írni magukat a szövegeket, leltározni aztán a róluk szóló szövegeket, strukturálni az egészet, s mindeközben hozzászólni az élet fontos dolgaihoz (nemcsak önnönmaga, hanem sokszorozott énjei nevében egyaránt szellemesen, okosan, elegánsan) – minden létező szinten és orgánumban –, „ráadásul” gondozni szintén kiváló író felesége, Berniczky Éva anyagait is az Ungpartyn (s persze még a tizedét sem soroltam föl annak, amit csinál).
 És persze BDK-t azért is szeretem, mert van humora. Olyan projekteket, játékokat talál(t) ki, amelyek igencsak ritkák manapság az irodalmi életben. Ráadásul ezeket csak a hálón lehet megcsinálni – szerzőnk ezzel is bizonyítja annak létjogosultságát. Tsúszó Sándor esetét pedig nem is említem – még a gutenbergi időkből (mely persze folytatódott a Neumann-galaxisban is). Csokonai Lili, Sárbogárdi Jolán mellett utóbbi évtizedeink egyik legátütőbb irodalmi projektjéről van szó. Sőt, ez valamiben minden előzőtől különbözik: Tsúszó Sándorban többen találták meg a saját hangjuk kifejezésének egyik lehetséges formáját: Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Hizsnyai Zoltán, BDK halálra röhögteti ma is azokat, akik beleolvasnak a Tsúszó-életműbe és annak elágazásaiba.
Szeretem még BDK béketűrését, végtelen nyugalmát, ahogyan – mint mondottam fentebb is már – bánik a nyelvvel, a szövegekkel, a nemzetiségi léthelyzettel, a sorssal, örömökkel és bánatokkal, barátokkal, családdal. Szeretem, hogy a lányát Weöres Sándor nevelőfalujáról nevezte el, és szeretem, hogy ezt az egyetlen embert hívják ezen a nyelven Csöngének, szeretem, hogy ez a tehetséges fiatal lány olyan borítókat tervez édesapja könyveihez, melyekről messziről érződik nemcsak a szeretet, hanem ami talán még annál is több: a megértés sugallata. A szavak nélküli megértésé.
Szeretem BDK-t, mert mindössze két olyan embert ismerek, aki meg merte kockáztatni, hogy szavakba szorított életműve semmivé lehet, ha éppen úgy hozza a sors: Ottlik Gézát és Balla D. Károlyt. Mindketten azzal a mérhetetlen eleganciával alkotnak, hogy akkor is tudnának boldogok lenni, ha egyetlen betűt sem írtak volna le egész életükben. Mert ahogyan Ottlik az egyetlen író, aki megengedhette volna magának, hogy ne írja meg az Iskola a határon-t, úgy BDK az, aki megengedheti magának, hogy ha bármelyik pillanatban „lekapcsolják” a villanyt, akkor is megmaradnak nekünk nemcsak papírkönyvei, melyeket kimenekített a maga Neumann-univerzumából, hanem megmarad ő maga is mint a digitális létezés példázata, mítosza, mint nagy elbeszélője egy hősi kornak. Mint Robinson Crusoe, mint Roald Amundsen, mint Edmund Hillary alakja mindannyiunk Tejmozijában.
Ezért szeretem elsősorban BDK-t: mert volt bátorsága elsőnek lenni ott, ahol mi még most is csak bukdácsolunk. A lakatlan szigeten, az Antarktiszon, a Mount Everesten.
S igen, végezetül és mindentől függetlenül pedig azért szeretem BDK-t, mert BDK mindentől és mindenkitől független, mert BDK piréz. Megvesztegethetetlen, örök kisebbségi, maga az emelt fejű kiszolgáltatottság – minden arra predesztinálná, hogy gyűlölje ezt a világot, ám ő erre nem hajlandó. Derűvel szemléli önmagát és bennünket, valamennyi botlásunkat, esendőségünket – tejüvegen innen és túl.


----
További részlet Markovits esszéjéből: Mihez ért BDK?